Délidő van, csúcsforgalom. Minden napozóágy foglalt, a földön, a törülközőkön, gyékényeken is mindenfelé eltikkadt, izzadt emberek hevernek. Hús, hús, amerre csak Fél Győző ellát, meztelen női hátak, fedetlen keblek: elkapja a tekintetét, bár szívesen elmerülne a látvány tanulmányozásában. Néhány ágyon szerelmesek enyelegnek, testek várnak, készülnek valami izgató kalandra, váratlan, meglepő találkozásra. Izzik a levegő.

Győző a jobboldali terasz sarkába szeret behúzódni, innen – mint pók a rejtekéből – át tudja tekinteni az egész területet. Időnként szemleútra indul a teraszokon, meg-megáll, bámészkodik, a korlátnak dől, úgy tesz, mintha napozna, de közben lopva elmélyed egy-egy test, arc vizsgálgatásában, esetleg közelebb sétál hozzá, körbejárja. Ezek az előmunkálatok nagyon fontosak a számára, ilyenkor átengedi magát a benyomásainak, intuíciójának, igyekszik empatikusan ráhangolódni a másikra, olvasni a gondolataiban, mozdulataiban, gesztusaiban. Túlságosan jó nőkkel nem kezd – úgy érzi, náluk nem rúg labdába –, a közönségesnek ítélt lányokat is kerüli, s a napimádóknál sem vizitál. A szép, de legalábbis érdekes arcú – és persze jó testű – lányokra utazik, azokra, akiket nyitottnak, intelligensnek gondol, akikkel jól el lehet beszélgetni, vagy akik érdeklődéssel figyelnek rá.

Teóriája, hogy minden nő szívesen ismerkedne, mindegyikük életébe színt, izgalmat visz egy kis kaland, vagy flört, csak éppen – s ez a huszonkettes csapdája – nem azok szólítják le őket, akikkel szívesen szóba állnának. Ő ezen a helyzeten igyekszik segíteni, ezt az ellentmondást igyekszik a maga szerény eszközeivel feloldani. A meglepetés erejére, pszichológiai hatásmechanizmusára épít. Inspirálja, hogy bizonyítani kell, meggyőzni a másikat, s ért is hozzá, kiválóan improvizál, kifogyhatatlan a történetekből, sziporkázik, folyamatosan lábjegyzeteket fűz önmagához – számításból is, de érdeklődésből is –, kérdezgeti, beszélteti partnerét is.

A jobb oldalára fordul, fejét kezére hajtja, kényelmesen elnyújtózik a faágyon, s még mielőtt kiválasztaná legújabb áldozatát, lassanként valami várakozással vegyes izgalom elektromos feszültsége, kellemesen bizsergető érzése járja át a feje búbjától a lábujjáig. Számára mindaz, ami következik nemcsak játék, verseny, hanem vérre menő, halálosan komoly dolog. Feláll, kihúzza magát, pocakja ugyan nincs, de éppenséggel jó alakúnak sem mondható. Nem túl magas, nem is túl előnyös megjelenésű. Érdekes arcának ápolt szakálla és a szemüveg intellektuális külsőt kölcsönöz.

Most nekiindul, egy-egy különösen izgató, ígéretes részletnél elidőzik a tekintetével, aztán dönt – nem egyszerű feladat –, s határozottan és nyílegyenesen elindul a kiválasztott lány felé. Tudja, hogy nem szabad haboznia, átengednie magát az esetleges visszautasítástól való félelem érzésének. (Tizen- és huszonéves korában, miután nagy nehezen kiválasztotta a táncpartnerét, megbénult a tehetetlenségtől és szorongástól, lecövekelt a közelében.)

Legutóbbi hódítása jut eszébe, abból próbál erőt meríteni. Sorsdöntő pillanatok következnek. Megáll az ágy végénél. Már nincs visszaút. Gondolatban vesz egy nagy levegőt, s aztán akcióba lép. Egy pillantást vet a szomszédokra – bár túlságosan már nem izgatja, ha közönsége és ellendrukkerei akadnak –, kicsit előrelép, s leguggol a fapriccshez. Zavarhatom, kérdezi a húsz-huszonöt éves, dús keblű, szőke lánytól, s izgatottan várja a választ vagy valamilyen kedvező reakciót. A lány azonban mordul egyet, nem teszi le a könyvet, furcsa grimaszt vág. Győző nem adja fel, reméli, hogy sikerül áttörnie a falakat. Jól látja a kötet borítóját, de azért próbálkozik. Mit olvas? Mivel a lány ismét némaságba burkolódzik, tovább üti a vasat, bár érzi, vesztésre áll. Ismerem a szerzőt, de ezt a könyvét nem, adja az entellektüelt. Milyen? Jó, mondja a lány, majd némi hallgatás után hozzáteszi: ne haragudjon, de olvasni szeretnék. Győző elnézést kér, körbesandít, s mintha mi sem történt volna – sajnos, nem is történt – lassan, decensen távozik, mint egy királydráma főszereplője. Méltósága azonban, ha csak percekre is, romokban.

Itt majdnem mindenki ezt csinálja, nyugtatja magát. Elég csak körülnéznie ezen a teraszon. Itt van például az a kopasz, pókhasú ürge, répával kínálgatja a lányokat, vagy az a filmszínész külsejű, izmos fiú, vagy az aranylánccal, gyűrűkkel kidekorált amerikás magyar, vagy ismerőse, a tanácsi ügyintéző, aki a nála tíz-húsz évvel idősebb, nagy keblű nőkre bukik, vagy Ervin, az énektanár, vagy a hetedik X-hez közeledő, csokoládébarna rozoga bácsika. Ők a hely emblematikus alakjai, de rajtuk kívül akad elég alkalmi próbálkozó is, az utánpótlás sohasem fogy ki.

A korlátnál megáll, kihajol és nézegeti a medencében úszókat, aztán tekintetével körülpásztázza a teraszt, s az ágyához lépked. Lefekszik, s behunyja a szemét, próbál ellazulni. Meghányja-veti magában az eseményeket, nem bánja, hogy engedett késztetéseinek, zavaros vágyainak, a kudarc, a felsülés azonban bosszantja, bár úgy tartja, ez hozzátartozik a normális üzletmenethez. Lelkileg hamar akklimatizálódik, s erőt gyűjt az újabb bevetéshez. Nyugtalanul forgolódik az ágyon, előhalássza hátitáskájából Népszabadságba csomagolt szamizdatját, lapozgatja egy ideig, az egyik cikkbe belelapoz (újabb ellenzékieket bocsátottak el a munkahelyükről, másokat eltanácsoltak az országból), aztán a tiltott irodalmat visszateszi kopott táskájába, amelynek mélyére zacskós kakaót, sonkás zsömlét, Sport szeletet, és egy szebb napokat látott Sokol táskarádiót gyömöszölt.

Fészkelődik az ágyán, jobb oldaláról a baljára, aztán a hátára fordul, lehunyja a szemét, s rögtön eszébe jut, hogy az új igazgató rendcsinálást, racionalizálást ígért. Eggyel több ok, hogy Győző rettegjen, de most úgy dönt, elengedi magát, elfelejtkezik minden gondjáról, bajáról, s csak a pillanatra koncentrál. Balra fordul, fejét egyik kezére hajtja, a másikat az arca elé emeli, de úgy, hogy közben szemével kiles alóla, s a környezetét pásztázza. Meglepetéssel fedezi fel, hogy amíg távol volt, a mellette levő ágyra az elegáns szalmakalapot viselő, idős, csontsovány asszony helyére – aki aszott melleit napozás ürügyén fedetlenül hagyta, szatyraival zörgött, s újságjait lapozgatta – egy huszonéves, finoman metszett szemű szépség telepedett le. Gesztusaiból, testtartásából sugárzik, nagyon is tisztában van bűverejével. A szöszi mellett két gimnazista lány vihorászik, papírokat mutogatnak, s egymást vizsgáztatják, feltehetőleg az érettségire készülnek. Győző szokatlan jelenetre lesz figyelmes, egy középkorú pár pörköltet kanalaz lábosból, kenyérrel tunkol.

Győző szemezni próbál formás szomszédnőjével, de az keresztülnéz rajta. Hirtelen a semmiből Zoli bukkan elő. Igazi nagymenő, nőfaló természetéről, kalandjairól legendák keringenek. Határozott léptekkel közeledik, és sasként csap le áldozatára. Széles mozdulatokkal gesztikulál, magabiztosan magyaráz, a szőke ciklon közben sikongatva, gurgulázva nevet, s Zoli máris ott ül az ágyon. Győző irigykedik, ő is sikerre vágyik, aztán rádöbben, ennél a lánynál úgysem rúgott volna labdába. Vagy mégis? Ezen már nem érdemes emésztenie magát.

Aztán valamilyen rejtélyes, titokzatos erő felrántja az ágyáról, hajtja, űzi előre, s ő engedelmesen, tehetetlenül követi, végrehajtja a felsőbb akarat parancsait. Besétál az ágysorok közé is, minél közelebbről akarja látni az arcokat, testeket. Lelassítja lépteit, tekintete meg-megakad, pillanatfelvételeket készít, s benyomásaitól, a sok kínálkozó lehetőségtől, a rászakadó döntés és cselekvés lehetőségétől megszédülve tanácstalanul álldogál egy darabig. Aztán valamilyen intuíciótól vezérelve, mellőzve a gondos előtanulmányokat, kiszúr magának valakit, s szinte hipnotikus állapotban odapattan választottjához. A formák, a kerekség, gömbölyűség, a telt idomok megszédítik, elbódítják, megvadítják. Sztereotip kérdéssel indít. Zavarhatom, s választ nem is várva, tovább lendíti a diskurzust. Hogy bírja a kánikulát? Nem fél az erős sugárzástól? Miközben beszél, izgatottan fürkészi a hatást. A vonzó, formás, kerek mellek, izgatóan kerek, szabályos popsi tulajdonosa kedvezően, barátságosan, mindenfajta leereszkedés nélkül fogadja közeledését, noha alaposan meglepődik, mert őt eddig magas, erős, nagy darab, szekrénnyi férfiak szokták leszólítani, ilyenfajta nyápicokhoz még nem volt szerencséje. A dialógus akadozva halad, Győző kérdez ezt-azt, a nő viszont mindenre csak egy ühüm-mel, vagy egy na ja-val válaszol, vagy csak vihog. Eltársalognak így egy ideig, mire Győző rádöbben, hogy alaposan melléfogott, hogy mibe, kibe keveredett: úgy véli, ez nem az ő színvonala. Erőt gyűjt magában, aztán hirtelen felpattan s udvariasan elköszön, majd megkönnyebbülten eltűnik a tett helyszínéről. Visszavonul, s az átélt izgalmaktól, a kútba esett – kútba ejtett – lehetőségtől kimerülten ágyára rogy.

A déli harangszó figyelmezteti, már ebédidő van – talán ettől is –, beindul a gyomorsav működése. Előhalássza sonkás zsömléjét, kihámozza a szalvétarétegből, harap néhányat, s aztán szomorúan konstatálja, hogy a zsömle kiszikkadt, a sonka száraz lett (vagy talán már csomagoláskor is az volt), a vaj pedig kifolyt. Fogja az ebédjét, visszacsomagolja a szalvétába, feltápászkodik, s kidobja az egészet a szemetesvödörbe. Most kedvenc csemegéje, a zacskós kakaó következik, a táskából egy kisolló és egy pohár is előkerül, az ollóval felvágja a zacskó sarkát, s tartalma egy részét beleönti a pohárba, a zacskót pedig nekitámasztja ágya oldalának. Lehunyja szemét, s nagyot kortyol az italból, aztán ízétől és állagától megborzong, mert az a nagy melegben összement, megsavanyodott. Felcsippenti a nyitott zacskót, másik kezében a poharat tartja, s így egyensúlyozva kivonul a vécébe, ahol dühösen válik meg az édes nedűtől. A Sport szelettel vigasztalódik.

Heverészik egy ideig, az eget bámulja. Feltápászkodik, a napfénytől hunyorog, csorog róla a veríték. Nem szereti a napot, az erős sugárzást meg végképpen nem – félti magát a következményektől –, stratégiai okból mégsem az árnyékot választja.

Elindul a lépcsőházban lefelé, az egyik lépcsőfordulóban Tamásba, a fiatal, vidéki rendezőbe botlik. Mit szólsz hozzá, hogy Aczél újra góré lett, kérdezi tőle vidoran. Örülök neki, de úgysem változik semmi, veti oda Győző, aztán tovasiet.

A medence szélén újabb ismerőssel fut össze: Bókay, a terebélyes testű ismert ellenzéki, az értelmiségi szalonok kedvelt figurája friss hírekkel, pletykákkal szolgál, s hívja őt a repülőegyetem legközelebbi előadására. A vízből a népszerű színész kászálódik ki, lerázza magáról a vizet, megtörölközik, majd észreveszi Bókayt, s odalép hozzájuk. Bókay dicséri, milyen kitűnő volt legutóbb a Fagyosak az éjszakák című szovjet darabban. Gondolhatod, hogy nem jó szívvel választotta a színház. Az évforduló alkalmából tukmálták ránk, fakad ki a művész.

Eldiskurálnak még egy ideig, aztán hárman háromféle irányban indulnak el. Győző lehorgonyoz a medence szélén, s lelkileg felkészül a vízre (vízbe) szálláshoz, megteszi a szokásos technikai és rituális előkészületeket. Felteszi a kezében szorongatott úszósapkáját, megigazítja fürdőnadrágját, kiköti, majd újra megcsomózza a zsinórt, két percet ad magának, hogy legyőzze lustaságát, s elhagyja a szárazföldet. Körbetekintget, elmélázva figyeli a padon üldögélőket, a medence szélén napozókat, majd felemeli a fejét, s a teraszról lefelé bámulókat vizslatja. Majd – mintha csak a fejét, nyakát tornáztatná – kezdi az egész műveletet elölről, végigpásztázza a szegleteket, tereket. Tekintete megakad a nagy órán, már késésben van, na jó, ad magának még egy percet, leveszi a fürdősapkáját, aztán újra felteszi, megint megigazítja az úszónadrágja madzagját, végül csak rászánja magát, s belépdel a vízbe. Hideg, nagyon hideg, kicsit kocog is a foga, de hősiesen elkezd tempózni, nem gondol semmire, csak az úszásra, a feladatra koncentrál. Tudja, hogy mire a medence túlsó oldalára ér, már felmelegszik a teste. Belelendül, egyre tempósabban, szabályosabban szeli a vizet, testhelyzetet, technikát vált, s a hátára fordul. Csak az eget látja, időnként felemeli a fejét, s hátrafordul, nehogy összeütközzön valakivel. Járatja magát, mint egy gépet, kitöröl az agyából mindent, figyeli a kék eget, de ez a kellemes és szokatlan kegyelmi állapot nem tart soká.

A szűk kis szobában harmadmagával ül: a nyugdíjkorhatárt régen túllépő, s csak kegyeletből tartott vénkisasszonnyal, Irénkével és fiatal kolléganőjével, Zsombékinéval, akinek rossz a házassága, s folyamatosan hisztériázik, zokog. Ha Irénke telefonál – márpedig gyakran nyúl a kagylóhoz – akkor megkéri őt, mintha csak egy véletlenül odatévedt idegen lenne, hogy fáradjon ki a folyosóra. Győző először köpni-nyelni nem tudott, finoman helyre is utasította a matrónát, de az nem változtatott szokásain. Az igazgató azzal nyugtatgatja Győzőt, hogy Irénkét most aztán tényleg hamarosan nyugdíjba küldik. A heti értekezletek is az idegeire mennek: csak ülnek órákon át, tupírozzák a semmit, hogy így a szocialista kultúrpolitika, meg úgy, hogy ők fontos háttérintézmény, szükség van rájuk – nincsen ­­– a stréberek meg buzognak, hozzászólnak, javasolnak mindenfélét. A múlt heti szeánszon a gazdasági igazgató, aki egyben a párttitkár is, hozzáfordult, hogy ugyan már hallgassuk meg erről a kérdésről Fél elvtárs véleményét. Ő meg éppen Orwell Állatfarmját bújta.

Még jó, hogy nem kell minden nap bemennie. Egyáltalában, mit keres ott, hogyan keveredett oda – persze jól tudja, hogyan, pár éve még örült, amikor egy évfolyamtársa beprotezsálta ide –, s miért ragadt ott.

Igyekszik elhessegetni baljós gondolatait, ússzál, tempózz! Az órára sandít, már tíz perce szeli a habokat, még húsz percig ki akar tartani. Hipnotizálja magát, élvezd, amit csinálsz, ne gondolj semmire!

De gondol. Zsuzsát a véletlen sodorta mellé egy színházi előadáson, s ő nem akarta kihagyni a kínálkozó lehetőséget. Néhány napos ismeretség után Zsuzsa elhívta magához, s miközben hevesen egymásnak estek, a lány rövidlátó mamája többször is benyitott, s éles, sípoló hangon a szemüvegét, aztán meg a tévéújságot kereste. Legközelebb inkább Győzőnél randevúztak, s Zsuzsa az aktus után kijelentette, mennyire megnyugodott, mert első együttlétük után, elégedetlen lévén Győző erekciójával, s a teljesítményével, elrohant tanácsért egy szexológushoz, aki türelemre intette, s lám milyen igaza volt. Győzőben már ekkor felmerült a szakítás gondolata, de végképpen az tette be a kulcsot, amikor újdonsült pszichológus barátnője a harmadik vagy negyedik közös éjszakájuk után elárulta, időközben genetikusnál járt, mert gyereket akar tőle.

Letelt a fél óra, büszkén kászálódik ki a medencéből. Kicsit álldogál a napon, sütteti magát, szárítkozik, közben ismerősök után szimatol, aztán felmegy a lépcsőn, fent pedig végigsétál a középső, majd a legszélső teraszon. Bent a sarokban megáll, s hátát nekitámasztja a kőkorlátnak. Ide-oda csavargatja a fejét, bámészkodik, szomjasan issza magába a látványt. Úgy tesz, mintha csak a napfényt élvezné, s csak azért cövekelt le ott, hogy a forró sugarak megfelelőbb szögben érjék. A fák árnya alatt megakad a tekintete, de a részleteket a távolság miatt nem látja pontosan, ezért átsétál szembe, a terasz másik oldalára, s most onnan fixírozza felfedezettjét. Szomorúan állapítja meg, hogy a nála néhány évvel fiatalabb, igen szemrevaló, szolid szépség egy idős és egy középkorú asszonyság társaságában múlatja az idejét. Bizonytalan, eddig mindig csak egyedül levő lányokkal, asszonyokkal próbálkozott. Nem akar zavarni, bosszúsan visszasétál a korláthoz. Tanácstalanul szobrozik.

Merész terv jut az eszébe. Visszamegy a helyére, összecsomagolja cókmókját, áthurcolkodik a legszélső teraszra, s az előbbi női hármas közelében keres magának helyet. Szerencséjére a közelükben éppen megürül egy ágy. Szétteríti törülközőjét, kisimítja a ráncokat, s a napimádó pózába vágja magát, szamizdatját arcára teríti, s közben, minden erejét megfeszítve kagylóz, s ugrásra, akcióra készen áll. Még nem tudja, mit csináljon. Nincs türelme néhány percnél tovább mozdulatlanul feküdni, bal oldalára fordul. Alaposan szemügyre veszi szíve választottját. Értelmes, csinos, kedves, jó alakú teremtés.

Győző találgatja, ki ez a három nő, hogy kerültek ide, milyen kapcsolat fűzheti őket egymáshoz. Talán a munkahelyükről lógtak el, vagy szabadságukat töltik? Esetleg rokonok?

Hirtelen felállnak. Csak nem távoznak? Szerencsére csak költözködnek, ketten kétfelől ragadják meg az egyik ágyat, s elindulnak vele a napra. Győző felismeri, most nagy lehetőség kínálkozik a számára, felpattan, s odasiet az egyedül maradt, társnőire váró idősebb hölgyhöz, felajánlja szolgálatait. Megragadják az ágyát, s viszik a másik után, a harmadik ágy szállításakor pedig sikerül párba kerülnie álmai nőjével. Mire mind a három ágy a megfelelő helyre kerül, Győző már felvette vele a diplomáciai kapcsolatot. A lány természetes, közvetlen viselkedése, szerénysége, intelligenciája, bája lenyűgözi őt, egyre jobban beindul, produkálja magát. Előbb csak a földön ül, de Anna, az Erdélyből rokonlátogatásra érkezett francia szakos tanárnő egy idő múlva udvariasan az ágy végében szorít neki helyet.

Győző bizakodik, ígéretesen alakulnak a dolgok. Zárás előtt majd megkérdezi tőle, nem lenne-e kedve beülni a szomszéd kisvendéglő teraszára. Azt is eltervezte, hogy roston sült bordát rendel majonézzel, meg jegeskávét. Csak nehogy úgy járjon, mint a múltkor. Egy kiállításmegnyitón összejött egy fiatal képzőművész lánnyal, utána egy étteremben iszogattak, végül az alagsori lakásban kötöttek ki. Új szerzeménye nem sokat lacafacázott, egyből lekapta a bugyiját – Győző rögtön kapcsolt –, szeretkezés közben akkorákat sikongatott, hogy talán még a János-hegyi kilátóig is elhallatszott, de anyja emeleti lakásáig feltétlenül, meg azt is kiabálta, nem adlak másnak, te vagy a legjobb, majd rögtön orgazmusa után magára kapta alsóneműjét, s elviharzott. Győző többször is kereste telefonon, de ő mindig kitérő választ adott, végül csak annyit bökött ki, hogy gyűrűs menyasszony, nem tud vele találkozni, egyébként is, túl öreg hozzá. Ő, a 30 évével?

Anna csomagol, búcsúzik az ismerőseitől. Derült égből villámcsapás, hát ezért strapálta magát, ezért beszélt, szellemeskedett annyit. Győző bedobja az éttermi meghívást, de Anna nem ér rá. Győző azonban nem adja fel. És este? Anna kedvesen elmosolyodik, az jó, hívja őt Győző este nyolc-fél kilenc tájban a rokonánál, s fel is írja a telefonszámát.

Győző ujjong. A sikertől, az elégedettségtől, s az elvégzett munkától bódult. Kimerültnek érzi magát, lehunyja a szemét, aludna egyet, de nem sikerül. Aztán úgy gondolja, bár még csak öt óra, hazamegy. Itt már nincs több dolga, révbe ért, mint a hosszú útról visszatérő s hamarosan nyugalmas dokkban megpihenő hajó. Elköszön a két hölgytől, Anna hajdani tanárnőjétől, aki pár éve települt át Magyarországra, s idősebb barátnőjétől, majd imbolyogva elindul a lépcső felé.

A medence szélén nagy étvágyú ismerőse, a tanácsi ügyintéző – az idősödő, nagy keblű nők barátja – tartja fel, s lelkesen újságolja, hogy az előbb a kabinban szeretkezett valakivel. Dicsekedve mesél egy korábbi hódításáról is, s arról, hogy ő bizony elkéri a nőktől a vacsora meg az egyéb járulékos költségek – például szállodai szobaár – felét. Győző tűkön ül, menne már, de udvariasan, viszolyogva, s némi kétellyel hallgatja a történeteket. Csak nagy nehezen szabadul.

A villamoson szemez valakivel, de aztán rájön, most nincs ideje ilyen akciókra. A csemegeboltban sokáig téblábol az italos polcok előtt, egy ideig nem tudja eldönteni, hogy jóféle bort vegyen-e, vagy inkább édes konyakot. Ő maga absztinens, de úgy érzi, Anna megpuhításához nem árt egy kis segítség. Nem tudja megállni, s bespájzol egy zacskós kakaót is, a hidegkonyhai pultról pedig egy kaszinótojást emel le.

A villa hátsó kertjében az oroszlános padon, a bukszus árnyékában Szigeti, a szélütött igazgató üldögél, biccent a fejével, aztán felnyög, mintha mondani akarna valamit, talán jó napot kíván.

Győző elindul a mélybe, alagsori birodalmába. A folyosón bűz fogadja, a házmester gombkészítő műhelyéből, az ajtóhasadékokon, repedéseken át árad kifelé a szalmiákszesz erős, csípős szaga. A bejáratnál levő lámpa világít csak, a folyosó eleji nem, ahogy lépdel lefelé a nyikorgó lépcsőn, egyre sötétebb lesz. Az ismerős szögletek, ajtófélfák, falak mentén tapogatódzik, araszol előre a lakásáig, s eltart egy ideig, amíg beletalál kulcsával a zárba. Első dolga, hogy szobájában – ami igazából alkóv – felkapcsolja a különböző kis- és nagylámpákat, aztán benyit a fürdőszobába, ellenőrzi, hogy nincs-e csőrepedés, s végül kitárja a konyhaajtót, hogy beáradjon a levegő és a fény. Nagy lélegzetet vesz, s lenyomja az üzenetrögzítőt, de Joli nem hívta fel. Hülyíti csak őt, nem veszi komolyan, Győző talán ezért is fut utána.

Bekapcsolja a magnót, átöltözik, mackóba bújik. Hirtelen eszébe jut, hogy ma még nem evett semmit. A konyhában előhalássza szatyrából a zacskós kakaót s a kaszinótojást, tálalószekrényéből poharat, tányért, evőeszközöket varázsol elő, s szépen megterít. Nekikészül a lakomának, mikor váratlanul porfelhő kerekedik, anyja rázza ki fürdőszobája ablakán a porszívózsákot vagy rongyait. Győző felugrik egy székre, a harag úgy tör ki belőle, mint a fortyogó, friss, alaktalan magma a vulkánkráterből. Ezerszer kértelek, hogy ne ide rázd, ordibál, de aztán eszébe jut, nincsenek beszélő viszonyban, meg egyébként is, pusztába kiáltott szó anyjától akármit is kérni vagy meggyőzni őt. Kétségbeesetten tekint a porlepte asztalra, már nincs gusztusa uzsonnája (estebédje) elfogyasztásához.

Elemlámpát vesz a kezébe, s haragosan átkocog a folyosó túloldalára, ingatlanja másik felébe. A picinyke szuterénszoba padlója fél méterrel van a talajszint alatt, két ablakán beárad a fény, gyakran még a nap is besüt. Jobb kedvre derül a fény játékától, ahogy a lemenő nap sugarai megvilágítják a függönyt, átrajzolják mintázatát. Lefekszik az ágyára – régi darab, ezt is az ócskástól szerezte –, s a plafont bámulja. Órákon át szokott így heverészni, miközben gondolkozik, ábrándozik, soha meg nem valósuló terveket szövöget, sajnálja magát.

Sorra veszi korábbi barátnőit, szeretőit, elpuskázott lehetőségeit. Oda lyukad ki, hogy valamit elrontott, másnak családja, felesége, gyereke van, ő meg magányos. Pedig ő megszállottan keresi az igazit. Valójában, sok egyéjszakás kalandjának, s tiszavirág életű kapcsolatainak nem maximalizmusa az oka, hanem az, hogy szíre-szóra szakít, különösen, ha közben talál magának új jelöltet.

Kinyitja a szemét, karórájára pillant. Hét óra. Feltápászkodik, visszabotorkál a fürdőszobába, és lezuhanyozik, hajat mos, alaposan bedörzsöli az arcát illatos arcszesszel. Szemlét tart szűkös ruhatára felett, felpróbál néhány nadrágot, inget, majd egy vászonöltöny mellett dönt. Pénzét, s igazolványait beteszi a zsebébe, s elővigyázatosan egy doboz óvszert csúsztat nadrágja kis titokzsebébe. Miután összekészül, akár egy elsőbálozó, már csak a telefonálás marad hátra. Benyúl a táskájába, kihalássza szamizdatját, annak lapjai közé csúsztatta a telefonszámot. Tárcsáz, s még mielőtt kicsengene, leteszi a kagylót. Habozik, majd elölről kezdi a műveletet, de most se várja meg a kicsengést. Megkönnyebbül. Végtelen nyugalom tölti el. Döntött. Az estétől való szorongása egy pillanat alatt elszállt. Nem kell izgulnia a lehetséges bonyodalmak, nehézségek miatt. Azért, hogy Anna esetleg mégsem ér rá, vagy

ha igen, nem akar tőle semmit, csak emberi szóra, társaságra vágyik. Ha mégis akar tőle valamit, akkor sem biztos, hogy feljön hozzá, mert nem szereti elsietni a dolgokat. De ha fel is jön, nem biztos, hogy le is fekszik vele. Ha meg lefekszik, esetleg elégedetlen a teljesítményével. Ha szexuálisan és érzelmileg is összejönnek, könnyen kiderülhet, hogy van egy komoly udvarlója. Ha magányos, akkor van leginkább meglőve, mert két nap múlva utazik haza, s ha látni akarja őt, mehet utána Erdélybe. Nem is baj, hogy így alakultak a dolgok.

Elemi erővel tör rá az éhség. Nincs otthon semmi, így félbehagyott uzsonnájára fanyalodik. A kakaót leszűri – a szűrő teljesen megtelik szösszel, pormacskákkal, a kaszinótojást megmossa, s aztán egy szalvétával leitatja róla a vizet, majd az egészet mohón befalja. Desszertnek a frizsiderből előkap két kis marcipánburgonyát, elégedetten majszolja. Villanásnyira kétségek gyötrik, hogy helyesen döntött-e, de aztán az is az eszébe jut, hogy így megtakarított egy csomó energiát: nem kell feltennie a lemezeit, nem kell okosnak, kedvesnek, szellemesnek lennie.

Matat a szobában. A barátságosan berendezett kis helyiségben csak a legszükségesebb tárgyak, bútorok találhatók: a kis térhez viszonyítva túlméretezett ágy, mellette zsúrkocsi, asztali lámpával, szecessziós ruhásszekrény, nyitott nádszekrény, polcain könyvek, újságok, dobozok, állványon televízió. Győző a nádszekrényből könyveket, folyóiratokat és egy keresztrejtvényújságot vesz elő, a halmot az ágyra tornyozza, s leheveredik. Lapozgatja a könyveit, de egyik sem köti le, talán azért sem, mert idegesíti, hogy a szomszédban bömböl a televízió, s még a kutya is ugat.

A hall még az antivilágban része volt apja konyhájának, innen küldték fel az azóta lebontott liften az emeleti lakásba az ételeket. A konyha felét – hogy egybenyissa szűkös lakásával – a házmester elkunyerálta apjától az államosítások idején, így maradt évtizedekkel később a helyiség ablak és fény nélkül. Átdörömböl a falon, de eredménytelenül. Feladja, elindul a folyosón a másik szobájába. Útközben a vécé felől kellemetlen szagokat érzékel, s ahogy elhalad Emese szobája előtt, a nyitott ajtón át gőzök és illatok csapják meg, éppen főz valamit az ápolónő, aki ebben a kis szobácskában él. Emese nem látja őt, munkájába merül, harsog a rádiója.

Győző bezárkózik, s a szobafal bemélyedésébe eszkábált írópolcához ül, majd előveszi papírjait, s intézeti munkájába mélyed, egy jelentést kell elkészítenie a minisztériumnak. Egy-két órán át szöszmötöl, miközben néha meg-megáll, elkalandoznak a gondolatai: Kővári, az ismerkedőművész képe rémlik fel előtte, ahogy délután az uszodában, az ágyán fekszik. A férfi – civilben fizikus, állítólag nem is akármilyen – régebben gátlás nélkül szökellt egyik ágytól, egyik nőtől a másikig. Képtelenebbnél képtelenebb szövegekkel ismerkedett, a végén már, nyilván a racionalitás jegyében, a fölösleges sallangokat lefaragva, célratörően csak annyit kérdezett: dugunk? Pofonokat is kapott, de néha igenlő válaszokat is. Most alig lehet ráismerni. Arca furcsán lárvaszerű, teste béna és tehetetlen, mint egy partra vetődött bálnáé, vagy egy villám sújtotta fáé. Állítólag többször sokkolták a Lipóton.

Győző ajtócsapkodásra, kiabálásra, egyre erősödő ricsajra riad. Kikukucskál az ajtón, a szomszédos jobb oldali helyiség zsúfolt, még a folyosón is álldogálnak a vendégek. Ezt a folyosóvégi szobát tulajdonosai viszonylag ritkán használják, a szélütött igazgató felesége hurcolja ide pásztorórára gyakran váltakozó szeretőit, s a házaspár lánya, Melinda is itt enyeleg udvarlójával. Győző feldúltan kirohan a kertbe, a fűszeres illatú nyári meleg elbódítja, szinte mellbe vágja, kint is tombol a házibuli, Melinda haverjai a bukszusok alatt heverésznek, gajdolnak, kiabálnak, kézről kézre járnak a boros- és pálinkáspalackok és a feltehetőleg kábítószeres cigaretták. Győző visszaküzdi magát a szobájába, egy darabig tehetetlenül üldögél az ágyán, aztán elszánja magát, távozik otthonról.

Szalad lefelé a kerti lépcsőn, s közben felnéz anyja fél utcafrontot betöltő, hatalmas emeleti lakására. Az ablakok világosak, anyja televíziót néz vagy takarít, esetleg egyszerre mindkettőt. Most megint nincsenek beszélő viszonyban, így hát Győző nem jár fel vasárnaponta ebédelni – amelyért, akár egy étteremben, fizetnie kell – és a szigorúan kölcsön kapott tekercs vécépapírt nem tudta visszaadni.

Az utcán tanácstalanul téblábol, nem emlékszik rá, hogy hol parkolt. Az elegáns villasor vége felé Opelek, Volkswagenek, Mercedesek és egy Skoda társaságában, szerényen árválkodik Trabantja, amely ebben a közegben – akár úri szalonban egy csizmás parasztember – igazi kuriózumnak számít. Nagy nehezen bepréseli magát a hátsó ülésre, még egy utolsó pillantást vet a csillagos égre, összekuporodik, magára teríti a pokrócot, aztán lehunyja a szemét, megpróbál aludni.