Sorstalanság

                                       64 921


   Kertész Imre remekművére különösen illik a mondás: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Beszédes című könyve sok-sok viszontagság után jelent meg 1975-ben, és még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hazai közönség felfedezze, s, hogy a magyar, irodalmi szellemi életben elfoglalhassa a jelentőségének megfelelő helyet. Ebben nem utolsósorban közrejátszott az is, hogy a regényt tucatnyi idegen nyelven megjelentették.

A befogadást pedig az akadályozta – amint azt Kertész több tanulmányában beszédében, interjúban kifejtette (in: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, Magvető, 1998.) – hogy a holokausztot a kádárizmus évtizedei alatt, s általában a kelet-európai diktatúrákban nem lehetett feldolgozni, a rendszerváltozás után pedig a magyar értelmiség egy része jobbnak látta a nemzeti tudatot ismét történelmi hazugságokra alapozni, s újabb preventív antiszemitizmussal akadályozni a holokauszttal való szembenézést.
   A Sorstalanság megfilmesítésének gondolata – akkor még másik rendezővel – nem sokkal azelőtt merült fel, hogy a regényt, s szerzőjét Nobel-díjjal tüntették ki. A stockholmi akadémia döntése itthon az öröm és elismerés mellett vitákat és indulatokat váltott ki, jelezve a múltunkkal való szembenézés elkerülhetetlenségét. A filmforgatást nem várt bonyodalmak, financiális nehézségek nehezítették, le is ált a munka, s felrémlett a veszély, torzóban marad az anyag. Ilyen előzmények után, s hogy Kertész Imre munkásságának, s a magyar irodalomnak emblematikus darabjáról van szó, különösen örülhetünk, hogy elkészült a Sorstalanság.
   A Magyarországon már huszadik (Németországban tizenkilencedik) kiadásánál tartó könyv témája nem „egyszerűen” a holokauszt – egy tizenöt éves kamasz feleszmélése, kényszerű és gyors felnőtté válása a koncentrációs táborok világában –, hanem az emberi létezés végső kérdései, az abszurddá váló világ megismerhetősége. A sajátos, groteszk nevelődési, fejlődési regény az addig megszokottól teljesen eltérő szemléletmóddal közelít a holokauszthoz. Hőse, Köves Gyuri nem lázadozik sorsa (sortalansága) ellen. Nem háborodik fel, nem moralizál, nem von le erkölcsi következtetéseket a világ állapotáról. Saját mindenkori helyzetét, mindent, ami megesik vele, valamifajta naivitással, szenvtelenül, rezignáltan fogadja el. Némiképpen hasonlít Voltaire Candidjének hőséhez: Pangloss szerint ez a létező világok legjobbika, Köves Gyuri pedig a kirekesztést, az igazságtalanságot, a borzalmakat, a világ abszurditását természetes létállapotként éli meg.
   A holokauszt-művek tragikus, gyakran pátoszos, érzelgős stílusa helyett Kertész szikáran, irónikusan fogalmaz; ezáltal hőse megpróbáltatásai és világa abszurditása még hangsúlyosabbá és megrendítőbbé válik. A remekmű mellbevágó újdonsága, sajátszerűsége éppen stílusában rejlik, abban, ahogy a főhős a világot látja, ahogy reagál, reflektál a különböző történésekre, eseményekre, ahogy kommentálja azokat.
   Máig elevenen emlékszem a regény egyik – a filmből sajnos kimaradt – jelenetére, amely számomra pontosan tükrözi a főhős, a 64 921-as láger-rab abszurdnak tűnő – személyisége és az előzmények ismeretében azonban nagyon is logikus – gondolkodásmódját. Nagybetegen fekszik, közvetlen a tábor felszabadulása után, s mikor nem kapja meg a megszokott időben a levest, arra gondol „tegnap ilyesmi még nem fordulhatott volna például elő.”. A szabadságra is csak azután tud „komolyabban” gondolni, hogy értesül róla, készül a gulyásleves.
   Az adaptáció alapkérdése az volt, hogyan sikerül – sikerül-e – megőrizni ezt a látásmódot, megtalálni az ábrázolás, a stílus, a narrációk adekvát képi kifejezésmódját. A forgatókönyv elkészítésének nehéz és hálátlan feladatára maga Kertész Imre vállalkozott (nem biztos, hogy ő volt erre a legalkalmasabb), de sajnos a kínálkozó legegyszerűbb – ebben az esetben azonban talán a legkevésbé célravezető – módszert választotta. Rövidítve, kihagyásokkal átemelte a regény cselekményét dialógusait, s a főszereplő szövegeit. (Kár, hogy Köves Gyuri betegségének rajza, a drámai folyamat, a testi, lelki leépülés stációinak alaposabb megmutatása is áldozatul esett a vélt filmszerűség szempontjainak.)
   Kertész az eredetihez hozzá is írt néhány új jelenetet (találkozás az amerikai katonával, a film végén pedig a lépcsőházban Annamáriával), s belső monológokat (például a filmben elhangzó „Pottyan vagy nem pottyan” kezdetűt). Kitalált egy új szereplőt is: a rábízott zsidó gyerekeket kiszabadítani akaró jóságos pallér mintegy a durva kaszárnyaparancsnok csendőrtiszt és a magyar határon a deportáltak utolsó értékeit elszedni akaró csendőr ellenpontját jelenti.
   A rendezőként debütáló Koltai Lajos az irodalmi forgatókönyvből kihagyott több részt, s nagyon okosan – mert nyilván nem tudott volna mit kezdeni velük – a belső monológok nagy részét sem használta fel. (Meglétük egyfajta hiányra utalna, hiszen a narráció filmben valami olyasmit pótol, amit másképp, filmszerű eszközökkel a rendező nem tudott megoldani.) Egyebekben azonban elég pontosan követte az irodalmi forgatókönyvet, vagyis: mintegy tömörítve, zanzásítva felmondta a cselekményt. A könyv lényege, eredetisége: gondolatisága, filozófiája azonban elveszett. Nehéz megmondani, hogy hogyan lehetett volna átmenteni mindazt, ami Köves Gyurka monológjaiban, reflexióiban fogalmazódik meg, mondódik ki. Mindenesetre meg kellett volna próbálni – talán a gondolatok szabad asszociációs technikájával, a szerkesztéssel, vágással, a képi kompozíciókkal – valamit mindebből visszaadni.
   A regény gondolatiságából néhány jelenetben – az eredeti dialógok vagy monológok felidézésével – felsejlik valami. Például akkor, amikor a film végén Köves Gyurit a villamoson az egyik utas az élményeiről faggatja (ez a jelenet egyébként nem szerepel az irodalmi forgatókönyvben), vagy Fleischmann bácsinak és az öreg Steinernek a koncentrációs táborok létéről, a pokolról, a sorsról és a szabadságról beszél. (Köves két kijelentése között – s ezt talán sem az író, sem a rendező nem vette észre – ellentmondás feszül. Hősünk a villamoson a kérdésre – mit érez most, hogy újra itthon van –, azt válaszolja, gyűlöletet. Nem sokkal később viszont a lépcsőházban Annamáriának kijelenti: többé már nem tud haragudni.)
   A regényben mindent Köves Gyurka tekintetével látunk, ő az abszolút főszereplő, míg a filmben szubjektum és külvilág viszonya alapvetően változik meg, a nézőpont sem következetes, vannak helyzetek, beállítások, amelyeket ő egyáltalában nem vagy nem így lát, s nem is minden jelenetben jelenik meg.
   Vitathatatlan, hogy remekművet egy másik közegbe ültetni istenkísértés, reménytelen feladat, s az is kétségtelen, hogy Koltai túlságosan is nagy terhet vett vállára, amikor egy ilyen súlyú, témájú, ráadásul közismert, s Nobel-díjas művet filmesített meg. A tény azonban tény: a regényt nem teremtette újjá, nem adott hozzá semmit, csak illusztrálta, sőt – paradox módon némileg Kertész segítségével – végső soron elszegényítette azt.
   Regény és film összehasonlítása elkerülhetetlen, ugyanakkor a filmnek öntörvényű műként – a regény ismerete nélkül – önmagában, önmagáért is helyt kell állnia. Koltai kultúrált, de szerkesztését, vágását, stílusát, a színészi játékot tekintve meglehetősen konzervatív filmet csinált, amelynek – s ez hiányérzetünk igazi oka – nincs súlya, nincs mélysége. Koltai több nyilatkozatában is úgy fogalmazott, rendezése a könyvnél érzelmesebb lett. Ez valójában azt jelenti, hogy gyakran építkezik közhelyekből, előszeretettel alkalmaz teátrális, didaktikus, hatásvadász, megoldásokat. Jó példa mindezen eszközök együttes használatára az az éjszakai appel, amelyen a rabok „szélfújta fákként” inognak – meglehetősen túljátszottan, túlkoreografáltan –, Köves Gyuri összeesik, s közben végig Ennio Morricone zenéje szól.
   Ez a muzsika különben koncepcionális tévedés: az általam tisztelt olasz komponista harsány, és többször is nagy hangerővel felcsendülő dallamai nem ebbe a miliőbe, nem ehhez az atmoszférához illenek. Itt nem ilyen zenének kell megszólalni, sőt kérdés, hogy egyáltalán meg kell-e szólalnia. (Morricone – ahogy azt Koltai elmesélte egy tv-interjúban – miután a filmet először megnézte, kijelentette, nem is kell zene.) Dramaturgiai, művészi értelemben nagyobb szolgálatot tehetne valamilyen repetitív, de mindenképp: kevéssé melodikus kísérő zene, amely nem tolakszik a látvány, a képek, a helyzet elé. A különböző zajoknak, zörejeknek, mindenekelőtt is azonban a csendnek még nagyobb szerepet kellett, lehetett volna szánni.
   Koltai a jeleneteteket, helyzeteket többnyire rövidre zárja, vagyis általában nem bontja ki az azokban levő feszültséget, drámát, lírát, többnyire nem hagyja, hogy ne történjen „semmi”, hogy a szerepet a képek, az arcok, a szemek, a hideg, megfagyott, kétségbeesett vagy közönyös tekintetek vegyék át. Anyagát csak ritkán emeli el, a képeket ritkán telíti többletjelentéssel. A kivétel közé tartozik például az a jelenet, amelyben egy utasok nélküli auschwitzi szerelvényt láthatunk, előtte bőröndhegyek tornyosulnak (igaz viszont, hogy hasonló beállítást láthattunk a Polanski rendezte A zongoristában), vagy: amikor a buchenwaldi táborban a Kollman testvérek egy fülbemászó Zerkovitz dallal (Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány) szórakoztatják a várakozó rabokat illetve: Köves Gyuri a földön fekszik, s az eget, az egymásra torlódó felhőket bámulja.
   Az őt alakító Nagy Marcell igazi nyeresége a filmnek, érzékeny, kifejező hajlékony arcával, szomorú, átható tekintetével sok mindent képes megsejtetni. A mellette, körülötte, akár egy villanásra feltűnő sok színész azonban nem mindig játszik egységes stílusban, s nem mindig visszafogottan, eszköztelenül, némelyikük megszólalása, játéka harsány és hiteltelen.
   Nem érezzük eredetinek, újszerűnek a Sorstalanságot, mert ilyenfajta vagy hasonló mozidarabot – amely a holokauszt-filmekből ismerős fordulatokból, helyzetekből és helyszínekből áll össze, amelynek univerzumát a lágerek világának figurái népesítik be – már többet is láthattunk. (Tartalmi hasonlósága okán Szántó Erika 1987-ben rendezett Elyziuma jut eszembe, amely Keszi Imre – persze jelentőségében a Kertészéhez nem mérhető – 1958-ban publikált, azonos című regényéből készült. Hősét, a tízéves Szekeres Gyurikát – akár Köves Gyurkát – 1944 nyarán gyűjtik be egy utcai razzia során, s előbb Auschwitzba, majd a Waldsse-i gyerektelepre kerül, ahol orvosi kísérleteket végeznek rajta.)
   Azért jó mégis, hogy elkészült a film, mert világszerte sokak érdeklődését felkeltheti a könyv iránt, itthon pedig segíthet a történelmi tudat formálásában. Hozzájárulhat második világháborús szerepünkről, a magyar zsidóság nagyobb részének elpusztításáról, a nemzet közös felelősségéről folytatott – éppen csak megkezdett – vita, dialógus folytatásához. Ez egybevág Kertész Imre szándékával, hiszen munkássága középpontjában a holokauszt áll. Szerinte Auschwitz „az európai etikai kultúrán úgyszólván traumatikusan átesett ember legnagyobb eseménye a kereszt óta.” (A holocaust mint kultúra, in: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok, Magvető Kiadó, 1998. 96. oldal)
   Esszéiben, beszédeiben azt fejtegeti, hogy a holokauszt gyökerei, oka, „értelme” csak a kibeszélés, a múlttal való szembenézés révén válhat megérthetővé, átélhetővé. A vele való foglalkozás lényege, hogy ne eltávolítsuk a történteket, hanem értsük meg: a század botránya nem irracionális, érthetetlen történéssorozat, hanem nagyon is az emberi természethez tartozik. Szomorú tudás ez, de mégis erőt adó, morális tartalékot jelentő.

 

 

Kertész Imre: Sorstalanság, Magvető, Budapest, é.n. 333 oldal, 1490 forint

Kertész Imre: Sorstalanság, filmforgatókönyv, Magvető, Budapest,2001, 201 oldal, 1890 forint

Sorstalanság, rendező: Koltai Lajos


 

 
german bbw sex