Somlay Artúr és kora

Zárkózott, magányos, hallgatag, hirtelen haragú, érzékeny ember volt. Hubay Miklós szerint[1]indulatos humanista, aki az életét dobta az igazság serpenyőjébe. Öngyilkosságára Galsai Pongrác[2] évtizedekkel később így emlékezett: „olyan volt, mint amikor egy fáklya kioltja önmagát. Hogy most már a füstjével bizonyítsa: nem akar tovább égni.” 

Somlay Artúr a múlt század egyik legnagyobb magyar színésze volt. 1900-ban kezdte a színészi pályáját. Felvidéki és erdélyi színházak után 1909-től 1920-ig a Nemzeti Színházban szerepelt, 1921-22-ben Berlinben filmezett. 1926-tól kisebb megszakításokkal 17 éven át a Vígszínház, majd 1945-től ismét a Nemzeti Színház tagja, 1948-tól örökös tagja. 1948-tól 1950-ig tanított a Színiakadémián, illetve a Színművészeti Főiskolán. 1948-ban és 1951-ben Kossuth-díjat kapott. Drámát, regényt és forgatókönyveket is írt.

Sötétség déltől

Somlayt generációk már csak a Valahol Európában című film Simon Péter karmestereként ismerik, aki a háború végóráiban bandába verődő éhes, kallódó gyerekeket türelmével, szeretetével és zenéjével megszelídíti, és végül megmenti őket. Szerep és karakter ritka szerencsés találkozása, Somlay művészi és emberi hitele teszi karmesterét filmszínészi pályája legjelentősebb alakításává.

    Radványi Géza neorealista ihletettségű, humanista, szép filmjéből az 1947. december végi bemutató előtt Rajk László belügyminiszter utasítására kivágtak néhány részt. 1948 augusztusában a velencei fesztiválon vetítették volna a művet, azt azonban Radványival az utolsó pillanatban visszavonatták a hivatalos versenyből. A Valahol Európában világsikert aratott, de Magyarországon hosszú ideig nem játszották. Radványi a filmjét ért itthoni támadások[3] és a politikai események miatt az emigrációt választotta.

     Az 1945-ben a Szovjetunióból hazatért Balázs Béla író, költő, filmesztéta tragikus sorsába is belejátszhatott, hogy a Valahol Európában társ-forgatókönyvírója (és az Ének a búzamezőkről művészeti tanácsadója) volt, ezért őt is támadták a két film „eszmei hibái” miatt. 1948-tól félreállították, nem taníthatott többé a Színművészeti Főiskolán, művei nem jelenhettek meg: 1949. május 17-én, 65 éves korában agyvérzésben meghalt.

      A Magyar Kommunista Párt egyébként a négy 1947-ben készített filmből hármat is betiltott: a Szőts István rendezte Ének a búzamezőkrőlt, Bán Frigyes Mezei prófétáját, és Kerényi Zoltán súlytalan opusát, a Könnyű múzsát.

      A kommunista hatalomátvétel terrort és rettegést hozott az országnak. A politikai rendőrség ott volt mindenki nyomában. A kulturális, művészeti élet szigorú pártfelügyelet alá került. A művészek egy részét elhallgattatták, közel 10 ezer könyvet – köztük magyar és világirodalmi klasszikusokat – indexre tettek. Révai József népművelési miniszter – a Párt Központi Vezetőségének titkára – kultúrforradalma jegyében harcot hirdetett az avantgárd, a polgári irányzatok, és a „régi” művészet ellen. Egy ideig még az Ember tragédiáját sem játszhatták. 

      A színházakban folyt az osztály-, és kultúrharc. Timár Józsefet például – aki 1925-től a Nemzeti Színház tagja – 1950-ben azért rúgták ki, mert elszavalta aSzózatot. (Ezután esztergályos tanonc lett, segédmunkásként pedig a sztálinvárosi építkezésen dolgozott.)

     Major Tamás direktor – az ideológiai kontroll jegyében – az 1950/51-es évadban szakmai önéletrajzot íratott a művészeivel.  Somlay szövegéből indirekten az derül ki, hogy az új rend nem tette boldogabbá. „1883. február 28-án jöttem erre a világra, és azóta a majomigőg, az embertelen gyűlölködés, a megrendítő butaság, a vérengzés, az öldöklés szörnyű évtizedein át rémüldözve, elképedten, megdöbbenve, megundorodva attól a szörnytől, akit embernek hívnak – a fajtámtól – és az átélt rémségektől, haladok a sír felé [...] Szerettem a mesterségemet, de ami körülötte volt, abba belelépni sem szerettem.Szerettem Jézus Krisztus szavait és hittem, hogy a lélek a legnagyobb érték s hogy a lelket megmenteni többet ér, mint az egész világot megnyerni.[...]”

      Somlay nemcsak filmen és színházban kapott tehetségéhez méltatlan szerepeket, de a közéletben is. Nem utasíthatta vissza, hogy az Országos Béketanács tagja legyen, és ilyen minőségében például 1950. október 3-án a Nemzetközi Békenap alkalmából a Sportcsarnokbeli nagygyűlésen beszédet is tartott: „[...] A naplopók, élősdiek, a más munkájából élő megrögzött zsiványok új mészárláson fondorkodnak, hogy megállítsák a világ fejlődését, lerombolják mindazt, amit tudással, szorgalommal, elszánt akarattal építettünk [...] A múlt összes bűnei eltörpülnek a kapitalisták mai bűnei mellett.”[4]

Leartől Petúr bánig

A színházak műsora egyre szürkébb, átpolitizáltabb. 1948 és 1951 között Somlay hat klasszikus darabban játszott – Shakespeare: Lear király, TolsztojAnna Karenina, Gorkij: Jegor Bulicsov és a többiek, Mikszáth: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Friedrich Schiller: Ármány és szerelem, Katona József: Bánk bán– de ugyanakkorminden évben jutott neki egy-két papírmasé figura szovjet és kortárs magyar szerzők darabjaiban.

    1949-ben a színház szokatlan darabválasztásának köszönhetően Somlay egy szovjet operett egyik főszerepét, Nagy Péter cárt adta. Vlagyimir Scserbacsov-Nyikolaj Adujev Dohányon vett kapitányaaXVIII. század elején játszódik, hőseegy tehetséges fiatal fiú,aki felemelkedik a jobbágysorból. A Szabad Népzenekritikusa, Lózsy János szerint a mű „[...] valóságos mintadarabja a társadalmi gúnykép igazságain épülő, a valóság erejével ható, derűlátást sugárzó, tárgyával, zenéjével is a népről a népért szóló mai operettnek. [...]  Merőben más itt minden, mint a közelmúlt rossz emlékű operettjeiben.”[5]

   1949-ben Somlay a hatszoros Sztálin-díjas Konsztantyin SzimonovIdegen árnyék című darabjábanTrubnyikov professzor bőrébe bújt: a hős korszakalkotó, a pestis legyőzésére szolgáló felfedezését az amerikai imperialisták meg akarják szerezni, hogy abból biológiai fegyvert gyártsanak. A tudományos tapasztalatcsere címénAmerikába csalt professzor nem veszi észre, hogy mi készül, mert „nem veszi észre az ellenséget önmagában [...] Szilárd, gyönyörű és magasba ívelő ez a mű.”  (Molnár Miklós, Szabad Nép).[6]

     Háy GyulaAz élet hídja című „hőskölteményében” (1950), – amely a Kossuth híd építőinek, a munkásosztály öntudatos és hős fiainak, lányainak, a Párt építő-, szervező munkájának állít emléket – Somlay egy miniszteri tanácsost alakított. „[...] rövid jelenetében is érzékeltetni tudta a Párt régi harcosainak egész nagy múltját, higgadtságát, férfias erejét.” (Karinthy Ferenc,Szabad Nép)[7]

     1951 áprilisától megint egy antiimperialista darabbal keserítették Somlay életét: szerepét – egy szovjet államvédelmi tábornok – csak hosszas győzködésre vállalta el. Az első főpróba előtt mindenesetre elrohant a színházból. Vlagyimir Mihajlov és Lev SzamojlovTitkos háborúja két szovjet tudós – egyikük fiatal és tisztességes, másikuk karrierista, áruló – és az „imperialisták és egyéb gonosztevők” titkos háborújáról szól. Ezzel a művel és előadással a Nemzeti„a világ ellenségei, az imperialisták és titkos háborújuk leleplezését” szolgálja. (Bodó Béla, Népszava)[8]

„Ha meghalok…”

1948 és 1951 között három filmben kapott szerepet. Epizodista két klasszikus adaptációban, a Ludas Matyiban (1950) Mohos professzor, az antiklerikális Különös házasságban (1951) Fischer érsek. (Utóbbi forgatókönyvének elbírálására – az éberség és a drákói cenzúra jegyében – Losonczy Gézát, a népművelési miniszter helyettesét, Nemes Dezsőt, a minisztérium főosztályvezetőjét, Szirmai Istvánt, a Párt Szervező Bizottságának titkárát jelölték ki. )

     Főszereplő viszont a sokban az Idegen árnyék című darab hatását tükröző Nyugati övezetben (1951), amelynek bemutatását azonbanmár nem élhette meg. A gyermeteg történet szerint Ákos professzor érckereső, s így azuránium kutatására is felhasználható világraszóló találmányát az amerikaiak meg akarják szerezni, ezért a professzort Kelet-Berlinből a város nyugati felébe csalják, és ott fogva tartják. A film hazug meséje ellenére Somlay a figuráját – színészi zsenijének köszönhetően – mégis élővé tudja tenni.

    A film egyik jelenetében ezt kellett mondania: „Mindenki annyit ér, ahogy élt, és ahogyan dolgozott. Ez ad értelmet az életnek. Ha meghalok, meg fogják találni az életem és a munkám eredményeit és bennük engem.” Az utolsó mondatnál – amelyet maga írt bele a szövegbe – megakadt. Zokogni kezdett. Abba kellett hagyni a forgatást.[9] Ez 1951 nyarán történt.

A nép ellenségei

Ekkoriban, július 18-án fejeződtek be a május 18-án kezdődött kitelepítések: Budapestről 5182 családot, 12 704 embert – a „régi rendszer elszánt híveit”, „burzsoá, reakciós áruhalmozókat” – telepítettek ki kelet-magyarországi falvakba. Ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott: „A burzsoázia likvidálásához tartozik a kitelepítés.”[10] A hatalom brutális intézkedésével nemcsak az „osztályigazságot” akarta érvényesíteni, de javítani kívánt a lakáshelyzeten (akár a Horthy-kormány 1994-ben a zsidók gettósításakor). A kiürített, elrabolt 5300 lakást munkások – főleg nagycsaládosok –, honvédtisztek, párt-, és minisztériumi káderek, ÁVH-sok, és néhány tudós, művész, író kapta meg.

    El akartak vinni idős, járásképtelen, súlyos betegeket is.   Sokan a politikai rendőrség pontatlan nyilvántartása miatt, tévedésből kerültek a listára. Volt, akit az utolsó pillanatban sikerült megmenteni.[11] Vásáry Tamást például– akinek az édesapja korábban felsőházi tag, kisgazda politikus volt – a tanára, Kodály Zoltán közbenjárásnak köszönhetően nem vitték el. Márkus László főiskolai színészhallgatót pedig– egy kapitalista fiát – Major Tamásnak néhány nap múlva sikerült visszahozatnia a kitelepítésből.[12]

    Mások azonban nem voltak ilyen szerencsések.[13] Hollay Kamillát – az egyik első magyar filmszínésznőt, aki hosszú ideig Berlinben is filmezett – jobboldalinak bélyegzett újságíró férje miatt egy hajdúnánási tanyára száműzték. Mindvégig betegvolt, munkaképtelen, ésközel egy évig feküdt a debreceni klinika idegosztályán. Nem tudott semmit a férjéről, annak haláláról csak utólag értesült. Csapóné Rozsos Gizellát – aki húsz évig volta Nemzeti Színház tagja – horthysta katonatiszt férje miatt büntették. Hetven évesen jöhetett csak vissza Dévaványáról. Kende Paula a Fejér megyei Kislángon tengette életét. Szabadulásuk után mindhárman színészotthonba kerültek.

Kérvények

Somlay már korábban is fellépett mások jogfosztása ellen: 1938 májusában a magyar művészeti, szellemi élet 59 kiemelkedő képviselője képviselője – többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Zilahy Lajos –  mellett ő is aláírta az első zsidótörvény elleni tiltakozást.[14] Akkortól, hogy jól keresett, gázsija egy részét rendszeresen rászoruló kollégáinak juttatta el. A kitelepített színésznők hazahozatala is szívügye volt.

      Csathó Gitta július 13-án, egy nappal azelőtt, hogy ex-földbirtokos férje, gróf Serényi István miatt kitelepítenék a Heves megyei Mezőtárkányba, kérvényt ír[15] a belügyminiszternek. Előadja, hogy húsz éve van a színészi pályán. „Népi származású szabó volt az apám, ugyanazon lakásban volt a műhelye, én is ott születtem. […] az elmúlt rezsimben, származásom folytán nagyon sok elnyomásban és keserűségben volt részem.” Azt állítja, hogy férjétől – akihez még 1939-ben ment hozzá – külön él.    

     Somlay támogató sorai:„Csathó Gittát, mint színésznőt évtizedek óta ismerem, vele sokszor játszottam egy színpadon. Kérését méltányosnak tartom mivel ma is igen használható színésznő.” A kérvényt Rátkai Márton, Kossuth-díjas színész, a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének elnöke is aláírja.

   A kitelepítés hatálytalanítását Pánczél Pál, a BM Kitelepítési Osztályának a vezetője nem tartja indokoltnak. Miután Csathónak hosszú időn át gipszkötésben kell feküdnie, december 7-én – orvosi igazolást is mellékelve – újra a belügyminiszterhez fordul: „Most testileg, lelkileg olyan állapotban vagyok, hogy az öngyilkosság előtt állok! Súlyos beteg lettem.” December 20-án a füzesabonyi járási kapitány Csathó Gittabudapesti orvosi kezelésre vonatkozó kérését elutasítja: „Nem teljesíthető.” (A férj, gróf Serényi István ugyanakkor még az év végén is abbana szentendrei lakásában tartózkodik, ahová májusban költözött át.)

     Déry Sári színésznő 1944 végén bújtatta a katonaszökevény Almásy Miklós grófot (az „angol beteg” rokonát), és közben beleszeretett, majd férjhez ment hozzá. 1951. július 3-án kitelepítik őket Mádra. A színésznő érdekében július 9-én Somlay, valamint Dayka Margit, Egri István, Gáspár Margit, Gobbi Hilda, Ladányi Ferenc, Mészáros Ági, Rátkay Márton, Tőkés Anna ésVárkonyi Zoltán az öt elemit végzett belügyminiszterhez, Házi Árpádhoz fordul[16], akiRákosival, Gerővel, és Péter Gáborral, az ÁVH vezetőjével együtt a kitelepítési bizottságnak is tagja.[17]

        A kérelmezők azt írják Déryről, hogy „kijárt az üzemekbe és egy kis színész csapattal a falut és a tanyát járta.” Szálasi rémuralma idején pedig „számos baloldali magatartású embert és üldözöttet, gyakran élete kockáztatásával rejtegetett, támogatott és szökésükben segítette őket.[…]” A kérvényben Fejér István, a Fővárosi Varieté művészeti igazgatója, a Színház és Mozi főszerkesztője arról nyilatkozik, hogy amikor a Gestapó üldözte, Déry bújtatta őt.

   A beadvány szélén három különböző illetékes elvtárs megjegyzése olvasható. Az elsőből kiderül, hogy Ladányi Ferenc érdemes művész Déry kérvényét azért írta alá, mert úgy tudta, hogy a színésznőt az 1951/52-es évadtól a Magyar Néphadsereg Színháza szerződteti. A válasz: a népművelési miniszter első helyettesének, „Jánosi elvtársnak nem kell, a Honvéd Színházhoz nincs szerződése.” (Valójában pedigtényleg volt.)

     És az „ítélet”: Déry Sári„gróf felesége, Jánosi et.-nak nem kell. Lezárva: 1951. október 10.”

    Somlay feltehetőleg az elutasítás miatt mond le október 16-án a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség elnöki posztjáról. Döntését csak Major Tamás hosszas győzködésére változtatja meg. Október 19-én Gobbi Hildával és kollégáival újabb kérvényt írnak, talán megint a belügyminiszternek, talán (mint esetleg korábban is) Révainak, esetleg magának Rákosinak.

     (Déry Sári 1952 augusztusában, 41 éves korában belehal egy rosszul diagnosztizált vakbélgyulladásba.Temetésére a férjének nincs pénze, azt Gobbi Hilda és kollégái adják össze.)

Az utolsó 24 óra

1951. november 9. péntek: a meteorológiai előrejelzés szerint változó felhőzet várható, többfelé esővel. A Szabad Nép két és fél oldalon keresztül közli a szovjet állambiztonsági miniszter, a Sztálin által a mi Himmlerünknek nevezett Lavrentyij Berija november 7-i ünnepi beszédét, és tudósít Sztálinváros építéséről, dolgozói Rákosinak küldött táviratáról is.

      Somlay a kitelepítettek ügyében bemegy a minisztériumba, Révaihoz, aki azonban nem fogadja őt. A színész megalázottan jön el. Ez lehet az utolsó csepp a pohárban. (Gobbi Hilda úgy emlékszik Közben… című, 1982-ben megjelent memoárjában[18], hogy az elutasítást futár hozta a színházhoz. Fél évszázaddal később Raksányi Gellért pedig azt állítja: Somlayt egy rendőrtiszt dobta ki.[19])

   Délután Somlay elviszi Kállai Ferencet a szabójához. Visszafelé a Rókus előtt rengeteg apró- és papírpénzt szór egy koldus sapkájába. „Nekem erre már nem lesz szükségem”.

      Aszínházban Gobbit keresi, aki helyett azonban aznap este – a kettős szereposztás miatt – Tőkés Anna alakítja Gertrudist. Somlayeljátssza Petur bánt[20], majd az előadás után átmegy a Corvin Áruház éttermébe. Iszik. Várja, hogy öltöztetője előkerítse Gobbit. Nem sikerül. Akkor hazamegy, megiszik egy üveg konyakot. Közben a feleségének, idősebb lányának, Júliának, Gobbi Hildának, Mészáros Áginak, Major Tamásnak és Révai Józsefnek búcsúlevelet ír. Végül bevesz egy csomó gyógyszert.

      A búcsúleveleket az ÁVH lefoglalja. Péter Gábor délelőtt behívatja magához Gobbi Hildát és megmutatja neki a hozzá írt levelet. A színésznő évtizedekkel később csak arra emlékszik, hogy Somlay arra kérte, törődjön két lányával, Emilyvel és Júliával. (Somlay Júlia színésznő 48 éves, amikor 1954 elején egy troli halálra gázolja.[21])  

   Az újságok hallgatnak az öngyilkosságról. „A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség és a Nemzeti Színház igazgatósága és összes dolgozói mély fájdalommal jelentik, hogy Somlay Artúr […] szombaton hajnalban váratlanul, szívszélhűdésben meghalt.” (Szabad Nép 1951. november 11.)

     (Bodó Béla – nyilván a Párt irányvonalát képviselve – azt írta néhány hónappal korábban a Népszavában a Titkos háború áruló tudósának öngyilkosságáról: „Az öngyilkosság a kapitalizmusban élők gyáva menedéke a bukás, a nyomor elől.” Somlay öngyilkossága – Benedek András[22] 1957-es és Hubay Miklós 1968-os tanulmánya[23] is bizonyítja – még 1956 után is vagy másfél évtizedig tabutémának számított.)

„Talán biztonságban vagyok”

A színészóriást november 12-én temették. „Hétfőn már a kora déli órákban százan és százan sorakoztak a Nemzeti Színház főbejáratánál, hogy egy pillanatra elvonulhassanak Somlay Artúr ravatala előtt. […] – tudósít a Szabad Nép[24] – Mire délután két órakor megkezdődött a gyászünnepség, sok ezer ember feketéllett a Nemzeti Színház körül, a Blaha Lujza-téren. […]

      Innen, a Nemzeti Színház vörös és fekete drapériával díszített előcsarnokából kísérik most utolsó útjára. A ravatal fölött a Magyar Népköztársaság címere, a koporsót koszorúk ölelik körül. Elöl a középen a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége koszorújának bársony szalagja vöröslik, mellette Révai József elvtárs, népművelési miniszter koszorúja, a Nemzeti Színház, az Országos Béketanács koszorúja. A ravatal két oldalán a Nemzeti Színház művészei állnak díszőrséget […] Eljöttek a búcsúztatásra a magyar szellemi élet kiválóságai, pályatársai és az új magyar színész nemzedék ifjú képviselői.”

    Először Jánosi Ferenc, miniszterhelyettes beszél:„[…] Pártja és népe nagy ügyéért, a haladó emberiség közös ügyéért, a béke ügyéért mindig kész volt síkraszállni, hatalmas egyéniségével és tehetségével éppúgy, mint lángoló szívének magával ragadó megnyilatkozásaival.”  Utána Major Tamás kap szót:„[…] egész életében a haladásért, az alkotás lehetőségéért, az értelemért s a békéért harcolt. […] összeforrt a néppel, a dolgozók magukénak érezték.” Pásztor József, a Nemzeti Színház párttitkára: „Büszkék voltunk rád, Somlay elvtárs, a kommunista emberre, a nagy művészre […]” Básti Lajos a dolgozók nevében búcsúzik. Végül Verdi Requiemjének hangjai mellett„a koporsót a gyászkocsira helyezik, s a gyászmenet végeláthatatlan sorban indul el a Rákóczi-úton a Kerepesi úti temető felé. A temetőben is a dolgozók hatalmas tömege várja a koporsót. […]”

     A sírnál újabb beszédek hangzanak el – így Lukács Györgyé és Ladányi Ferencé –, végül a honvéd zenekar gyászindulót játszik.

      Somlay hónapokkal korábbi szakmai önéletrajzában már mérleget készített: „Szörnyű gondok között hagyom el az életet, amely nem sok gondtalan percet engedélyezett nekem. A gyermekeimre gondolok. Sírfeliratom legyen: ’Az Emberek veszedelmes közelségében éltem meglehetősen hosszú ideig.  Most talán biztonságban vagyok’.”