| HALLGATAG ÉVTIZED |
|
KONFERENCIA A SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEMEN 2017. 11. 16.-17. JEGYZETEK ÉS ADALÉKOK
FORRÁSOK: MOL – 288.f /36.cs./14.ő. e. MOL, 288.f./36.cs./21.ő.e. MOL M-KS 288. f./64/22. Borvendég Zsuzsanna: Újságírásnak álcázva, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2015 Fazekas Eszter beszélgetése Gazdag Gyulával – Filmkultúra 2011/február24(http://www.filmkultura.hu/archiv/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=882&oldal_azon=9) Gervai András beszélgetése Gazdag Gyulával (Kritika, 2004. január) Gervai András: A tanúk. Film-történelem, Saxum, 2004 Gervai András: Fedőneve:”szocializmus”, Jelenkor, Pécs, 2010, 2011 Király István: Napló 1956-1989 (Magvető, 2017) Bernáth László, Gazdag Gyula, Gyertyán Ervin közlései
Sípoló macskakő trailer: https://www.youtube.com/watch?v=n27qnHJstx4 Bástyasétány hetvennégy, jelenet: https://www.youtube.com/watch?v=ZdLBY_ZvnCM
JEGYZETEK Dokumentumfilmek: Hosszú futásodra mindig számíthatunk(1969), A válogatás (1970) Hosszú futásodra még mindig számíthatunk… (befejezés előtt betiltva, 1977), A határozat (társrendező: Ember Judit, 1972), Boldog békeidők I.-VIII. (társrendező: Grunwalsky Ferenc, Ragályi Elemér, 1973, tv), Asszonyok a palóc nagycsaládban (1975, tv), A bevonulás (1975, tv), Házigazda Lakatos Menyhért (1978, tv), Mikor megszülettem (1979, tv), A bankett (1979), Kedd – A Balázs Béla Stúdió története I.-II. (1980, tv), Társasutazás (1984), Chroniques Hongroises I-II. (francia, 1991) Magyar krónikák. A Poet on the Lower East Side: A Docu-Diary on Allan Ginsberg (amerikai, 1998) Játékfilmek: A sípoló macskakő(1971), Bástyasétány 74 (1974), A kétfenekű dob (1977), Elveszett illúziók (1982), Hol volt, hol nem volt…. (1987), Túsztörténet (1988) Tv-filmek:Bambini di Praga 1947(1980)A három jószívű rabló(1978), mesejáték
Csendes Lajoskorábban az MSZMP Baranya megyei titkára. Kondor István(1914-2001) 1972 és 1975 között filmfőigazgató. Kornidesz Mihály(1930) 1953-1957, majd 1959-1960 között az MSZMP budapesti bizottságán dolgozott, 1961-től az MSZMP TKKO munkatársa, 1973-től 1973-ig ov. helyettese, 1973-1983: osztályvezetője. Molnár Ferenc(1928-1993) 1969-től 1974-ig: a KB TKKO ov. helyettese, 1974-1981: a Kulturális Minisztérium államtitkára. Pál Ottó a MUOSZ főtitkár-helyettese
Rényi Péter(1920-2003) 1954-1956 a Szabad Nép kulturális rovatvezetője, majd titkárságvezetője, 1956-1988 a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, 1963-1988: A Filmművészeti Tanács elnöke. 1980-1988: az MSZMP KB tagja. Siklósi Norbert(1924-2008) 1950-től a Szabad Nép munkatársa. 1954 és 1956 között a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának főosztályvezetője. 1956 után az Írószövetség és a MUOSZ kormánybiztosa. 1958-1973: a MUOSZ főtitkára. Simó Jenő dr. (1925-1994) 1954-1956: az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályának vezető-helyettese, 1958-1962: a Hunnia Filmstúdió igazgató helyettese, 1964-1967: a Kiadói Főigazgatóság vezetője, 1967-1970: bécsi nagykövet, 1970-1974: a Művelődési Miniszter helyettese
Szabó B. István(1942) 1971-1975: az MSZMP TKKO munkatársa. 1975 és 1983 között filmfőigazgató
A hatalom és a filmesek viszonyáról, a cenzúráról, betiltásokról sok dokumentum tallható a Könyvek menüpontban, A tanúk című könyv linkjénél.
A főszerkesztők az APO, valamint a Tájékoztatási Hivatal rendszeresen tartott értekezletein kaptak eligazítást, aktuális „információkat”. Az értekezletek között a fenti két szerv központi tiltást elrendelő, úgynevezett „pro domókkal” irányított. Ha a főszerkesztők hibát követtek el, a szerzőkkel együtt különböző szankciókkal számolhattak (kirúgás, prémiummegvonás, rövidebb-hosszabb ideig tartó közlési szilencium).
A Kádár-rendszerben nem tiltottak be sok filmet, egész egyszerűen azért, mert a politikailag, ideológiailag veszélyesnek talált szinopszisokat, forgatókönyveket nem lehetett megvalósítani. Makk Károlynak például több mint húsz forgatókönyvéből nem lehetett film. Például Konrád György A látogató című regényéből, Mészöly Miklós Egy atléta halála című művéből, Nemet mondtak egy Semprun novellából írt forgatókönyv megvalósítására is.
BEVEZETÉS(EM) A HETVENES ÉVTIZEDBE
Elsőéves egyetemista koromban, valamikor a nyár elején a budaörsi benzinkútnál – ahonnan autóstoppal akartam lemenni a Balatonra – összefutottam egy rendőr őrnaggyal, aki, mint később megtudtam a helyi kapitány volt, szenvedélyesen utálta az autóstoposokat és egyszemélyes háborút indított ellenük. Engem is begyűjtött, s vasárnap délelőtt a presszó teraszán kávézó polgárok szemeláttára – a pedagógiai célzatú meggyőzés nyomatékosításra – néhányszor csizmás lábával belém rúgott, majd személyi igazolványomat magához véve, átkísért a másik oldalra, hogy feltegyen a befelé induló buszra. A megaláztatástól napokig nem tértem magamhoz, de még aznap látleletet vetettem (pontosabban csak másnap, mert csak akkor tudtam okmánybélyeget venni), aztán elkezdtem házalni a panaszommal. A rendőrfőkapitányság panaszirodáján egész egyszerűen lebeszéltek a feljelentésről. Az ELTE Bölcsészkar párttitkára azt ígérte, hogy majd szeptemberben beszél a belügyi összekötővel, de nem jártam több sikerrel a dékán-helyettesnél sem. Az Esti Hírlap főszerkesztője egykori osztálytársa volt apámnak, s korábban azt ígérte, forduljak hozzá bizalommal, ha valami problémám van. Próbáltam is bejutni hozzá, de ő csak kiüzent a titkárnőjével, hogy menjek a katonai ügyészségre. Mentem. Ott visszairányítottak a Főkapitányság panaszirodájához. A kör bezárult. Megveretésemet elmeséltem egy évfolyamtársamnak, akiről nem tudtam, hogy nagykutya az édesapja, az ő protekciójának köszönhetően így lett végül is valamiféle ügy az egészből: kétszer is kihallgattak. Szilágyi János, rendőr vezérőrnagy, Pest-megyei Rendőrfőkapitány 1970. július 18-i keltezésű Határozatában azonban a nyomozás elrendelésének megtagadásáról értesített, bántalmazásomat parancsnoki hatáskörbe utalta. (A fejleményekről néhány hónap múlva teljesen véletlenül értesültem egy ismerősömtől: az őrnagy – akiről a belső vizsgálat során sok minden kiderült, például, hogy pénzért árult jogosítványt – szolgálati fegyverével végzett magával.)
Ebből az élményből született a következő novellám: Egy pár rendőrcsizma
Miközben Fél Győző a városszéli benzinkútnál a Trabantok, Wartburgok, Skodák, Zsigulik, Moszkvicsok, Daciák és Fiatok között cselleng, s a vezetőktől úti céljukról érdeklődik, a semmiből egy hatalmas termetű rendőr ugrik elé. Nemes egyszerűséggel megfogalmazott kérdésére, a kurva anyját, maga is stoppolni akar, a választ meg sem várva, intézkedni kezd. Csizmás lábával, ahogy erejéből kitelik, nagyokat rúg a hátsójába és a medencetájékára. Győző próbál tiltakozni, de a rendőr ráordít, ne pofázzon, el akar szaladni, de az a másik kezével megragadja a nyakát, hogy ne akadályozza jól megtervezett intézkedése kivitelezésében, s ezáltal a közrend helyreállításában. Az akció – a rendőr rutinjának, s a gyorsan, ritmusosan ismétlődő, takarékos mozdulatainak köszönhetően – viharos gyorsasággal megy végbe. Amikor a tiszt – most hatol el a tudatáig, hogy őrnagy – a pedagógiai célú fizikai kioktatást elegendőnek érzi, s elengedi, Győző felmegy a presszóteraszra, hogy leüljön, mert a rúgások következtében heves fájdalmat érez. Hirtelen ismét felbukkan az Őrnagy és ráordít, takarodik innen, de talán nem bízik abban, hogy takarodik onnan, s ezért ismét maga veszi kézbe az események irányítását. Lerugdossa a lépcsőn, kezével erősen megmarkolva a karját, elindul vele az aluljáró felé, és átráncigálja, taszigálja a másik, befelé vezető oldalra, s ott a buszmegállóban lecövekel vele. Három-négy percet is várnak, közben Győző karján nem enged a szorítás. Amikor a busz befut, s megáll előttük, „őrangyala” elengedi. Felszáll, közli ellenkezést nem tűrő hangon, s a szívesnek nem nevezhető bánásmód ismeretében Győző jobbnak látja, ha nem ellenkezik. A buszon ülve lassan hatol el a tudatáig, hogy mi történt, s hogy az akció szemtanúi, a benzinkutasok, a tankoló és a kocsijukban sorukra váró autósok, s a presszó teraszán kávézók közül senki nem szólt semmit, nem tiltakozott. Nyilván azt gondolták, ha egy rendőr rugdos valakit – ráadásul egy gyanús külsejű, szakállas fiatalembert – annak biztos oka van. De ha mégsem, akkor sem célszerű kíváncsiskodni, még megütnék a bokájukat. Az autóstoptól elmegy a kedve, de attól is, hogy levonatozzon a Balatonra. Pedig mennyire örült, amikor egyik barátja meghívta a balatonlellei nyaralójukba. Várta a hétvégét és a bulit, amelyre NDK-s csajok is jönnek. Otthon sikerül észrevétlenül lejutnia az alagsori szobájába. Kerüli a találkozást anyjával, nincs egy nyugodt percem tőled, mondaná Győzőnek, apját pedig – amúgy is elég rossz állapotban van – nem akarja a történetével idegesíteni. Aludni akar, kimerültnek érzi magát, de zavarja, hogy felette, az emeleti lakásban, fapapucsában anyja trappo. A mellette levő szobából hangok, sóhajtások, nyögések szűrődnek ki. Emeleti szomszédjuk kamasz lánya, Melinda szokta itt tartani a légyottjait, de a harsány, brummogó vihogások és ne, ne sikoltások alapján arra következtet, hogy most anyuka múlatja az időt. Szélütéses, ötvenes évei végén járó férje, Szigeti, a csepeli gyár nemrég nagy hatalmú igazgatója közben kint, a kőoroszlános padon üldögél. Győző kinyitja a rádiót, de hamar el is zárja, hátán fekve jó ideig a plafont bámulja. Nyúl a kagylóért, de eszébe jut, közös a telefonvonaluk, anyja rögtön rájönne, hogy hazajött. A sarki telefonfülkéből Zoli barátját hívja.Ki vert meg, kérdezi az ordítva, mert rossz a vonal. Egy rendőr őrnagy, kiabál vissza. A hangjával megtelik a kihalt kissvábhegyi utca – vasárnap, ebédidő –, a francia nagykövet rezidenciája előtt posztoló rendőr fenyegetően igazítja meg derékszíját. Ezután a János kórházba megy látleletért, de kiderül, ma nem ők az ügyeletesek, hanem a Baleseti Intézet, a Mező Imre úton. Ott egy hosszú folyosón húszan, harmincan várnak a sorukra. A kéz- vagy lábtöréses kuncsaftok, szögekbe lépő, tenyerelő páciensek között a horzsolásaival, véraláfutásaival maga az egészség. Több órás várakozás után jut be a rendelőbe. Hozott okmánybélyeget, dörren rá az asszisztensnő a vizsgálat megkezdése előtt. A Nyugatinál levő postát nyitva találja, de a fizetésnél kiderül, papírpénzét a sporttáskájában hagyta, otthon. Hétfőn reggel a tudományos szocializmus óra után kirohan a benzinkúthoz. Tart ugyan attól, hogy esetleg összefut az Őrnaggyal – pontosabban, hogy a rendőrtiszt fut vele össze–, de tanúkat akar találni. Előkerül a tegnapi két benzinkutas, persze, nem láttak semmit. Miközben tanácstalanul álldogál a benzinkút szélén, az ablakmosó fiú jön oda hozzá. Látott mindent, tanúskodni is hajlandó. Elmeséli, hogy az Őrnagy – aki egyébként nem más, mint a Buda környéki település kapitánya – nem sokkal Győző jövetele előtt a kútnál összeszedett négy ácsorgó fiatalt, elvette a személyi igazolványukat, s átkísérte őket a szemközi buszmegállóba. Ki nem állhatja a stopposokat. És tessék, éppen, mikor tisztogató munkáját eredményesen befejezte, akkor bukkant fel ő. Délután a Péterfy Sándor utcai kórházban beszerzett látlelet boldog tulajdonosaként elindul a főkapitányságra. Többször is megkerüli a Deák Ferenc téri épületet, meg-megáll, erőt gyűjt. A főbejárattól az őr az épület hátsó frontjához irányítja. A panasziroda ajtaja előtt is álldogál egy ideig, aztán benyit: az egykor szebb napokat látott palotán belül a két kis helyiség külön test, egyaránt kifalazva a kinti és a benti világból. Afféle senki földje. A szűkös, barátságtalan kis lyukban nem ül senki. Lehuppan a kopott, leselejtezésre váró székek egyikére, amely olyan rozoga, hogy attól fél, összeroppan alatta. Jó ideig eltart, mire kinyílik az ajtó, arra számít, ügyfél lép ki rajta, de nem. A tagbaszakadt, joviális, rokonszenvesnek tűnő rendőrtiszt ezek szerint mostanáig talán a papírmunkát és a bejelentők okozta lelki fáradalmakat pihente ki egy kis ejtőzéssel. Neve, anyja neve, szig. szám, esemény ideje, helye. Bediktálja, s a rendőr mindent szépen, komótosan lepötyög Erika táskaírógépén. Újabb kérdések, újabb pötyögés, időnként leveszi a fejéről a tányérsapkáját, leteszi az asztalra, zsebkendőjét előkotorja a zsebéből, s kopasz homlokáról letörli az izzadtságcseppeket. Aztán zsebkendő zsebbe, tányérsapka vissza a fejre, kérdések, kopogás az írógépen. Majd elölről az egész. Amikor végez, ráemeli szomorú szemeit, s megcsóválja a fejét. Végiggondolta maga ezt? Kell magának az a sok hercehurca? És a tanúi el is fognak jönni, nem gondolják meg magukat? Ha elfogad egy tanácsot, hagyja ezt az ügyet. Persze, azt csinál, amit akar. A tizedes ráijesztett, megfélemlítette. Végigsuhant az agyán, hogy erősködik, igenis feljelentést tesz. De ugyanakkor a tizedes véleménye – azon túl, hogy ő nyilván a mundér becsületét védi – nagyon is egybevág a pesszimistább énje balsejtelmeivel, előérzetével, amelyik a bejelentéstől semmilyen eredményt nem vár. A tizedes nyilván jól tudja, hogy egy magas rangú rendőrtisztnek úgysem eshet baja. Szóval, eleve vesztésre áll. A rendőrségben amúgy sem bízik, az államhatalmi intézményeket sóhivatalnak, a Belügy vagy a Párt lerakatának tartja. Jó, akkor hagyjuk, jelenti ki, mire a rendőr kikapja a gépből a papírt és összetépi. Így lesz a legjobb. Mikor kilép a panasziroda ajtaján, mégis meg van győződve arról, hogy nem hagyja annyiban. Találkozót kér Tamástól, az egyetlen újságírótól, akit ismer. Nem azért, hogy írjon a kalandjáról – azt elképzelhetetlennek tartja –, de talán tud tanácsot adni. A nála négy-öt évvel idősebb fiú mindenkit ismer, mindenkiről tud valamit, s a patinás napilap munkatársaként kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik. Miután megérkezik a Hungária kávéházba, s leül, rögtön ontani kezdi legújabb híreit. Ismert értelmiségiek nevét sorolja, akiket kirúgtak a munkahelyükről, disszidáltak vagy öngyilkosok lettek. Végül lemondóan legyint, a mechanizmusnak annyi, Kádár kisiklatta, leállíttatta a gazdasági reformfolyamatot. Az egyik közeli asztalnál Győző észreveszi régi ismerősét, aki odainti őt magához. Te szóba állsz ezzel, kérdezi, Tamásra célozva. Miért, lepődött meg. Nem tudtad? Tégla. Mikor visszaül Tamáshoz, az rádörren: Te szóba állsz ezzel? Csodálkozik, miért? Köhécsel, mert tégla. Mikor Győző elmeséli megveretése történetét, Tamás megdöbben, de a feljelentésről mégis lebeszéli, a rendőrségnek hosszú a keze, mindenhova elér, még kirúghatnak az egyetemről. Néhány nap múlva, némi töprengés után felkeresi az egyetemi KISZ-titkárt. Naivan, álnaívan azt gondolja, hogy mint KISZ-tag beállhat a mozgalom védőernyője alá (ha egyáltalán van olyan). A barátságtalan szoba inkább raktárra, mint munkahelyre emlékeztet, az üveges iratszekrény tetején két kupa társaságában egy kicsinyke Lenin-szobor árválkodik, az íróasztalon dossziék, s újságok, Magyar Ifjúság, Népszabadság, Ifjúkommunista. A falon oklevelek, a Forradalmi Ifjúsági Napok plakátjai, s egy hatalmas fotó: Kádár János valamelyik pártkongresszuson a szónoki pulpituson beszél, kezét magasba emeli, mintha a főcsapást jelölné ki, amelyen a pártnak haladnia kell. Egy sorral feljebb, az emelvényről Brezsnyev pártfőtitkár éberen – vagy fürkész, szúrós tekintettel? – figyeli őt. A függetlenített KISZ-titkár – korábban az egyetem padjait koptatta – jellegtelen szürke öltönyt viselő, szemüveges fiatalember, aki eljátssza az elfoglalt mozgalmár szerepét: vállán mázsás terhek nyugszanak. Elnézést kér, csak öt perce van, fogja rövidre. Győző fogja. Miközben beszél, a titkár elvtárs többször is az órájára pillant. Sajnálja, kezdi, ő igazán és tényleg, de értse meg, ez nem az ő kompetenciája, ő ezzel érdemben nem tud foglalkozni. Próbálkozzon pártvonalon, forduljon az egyetemi párttitkárhoz, aki viszont igazán és tényleg. A férfiúra várni kell, amíg vizsgáztat. A szobájábankönyvek, kéziratok minden centiméteren, még a földön is halmokban állnak a folyóiratok. Az egyik székről lerakja a rajta levő szakdolgozatokat, s hellyel kínálja Győzőt. Jó szakembernek és tanárnak tartják, de alkoholista hírében áll. Az a fajta, aki csak utántölteni szokott. Most is spicces, talán kicsit részeg. Alsó ajka remeg, a szeme furcsán csillog. Lassan, motyogva beszél, nagyon oda kell figyelnie, ha meg akarja érteni. A párt szerény képviselője részvéttel hallgatja, majd szomorúan széttárja a karját: Mit tehetnék magáért? Hát, hogy esetleg pártvonalon, próbálkozik Győző. Ugyan, vágja el a beszélgetés fonalát. Bejelentkezik a dékán fogadóórájára is, aki korábban tanította őt. Egyszer vizsgázott is nála, négyest adott neki, mondván, ideológiailag nem elég érett. Ortodox marxista, bigott rendszerhívő, igazi keményvonalas. Udvariasan fogadja őt – emlékszik is rá –, s miközben hallgatja, tekintete a semmibe réved. Győző attól tart, elalszik, ahogy az óráin többször is megesett vele. Még az is előfordult, hogy akkor még ébren volt, amikor az óra megkezdése után harminc perccel a takarítónő menetrendszerű pontossággal beadta a vizet az ajtóhoz legközelebb ülőnek, de mire a pohár kézről kézre járva eljutott hozzá, már szunyókált. Metakommunikációjából Győző arra következtet, hogy hiszi is, meg nem is, amit elmondott neki. Nem lepődne meg, ha a dékán azt közölné vele, az egész kérdést nem kezeli kellő ideológiai érettséggel. De nem. Igazán sajnálatos eset, jelenti ki, elmondom a belügyi összekötőnek. Érdeklődjön szeptemberben. Június 10-ét írunk. Talán Z. elvtárs, jut az eszébe. A népszerű napilap főszerkesztője egy régebbi érettségi találkozójukon azt ígérte Győző apjának, ha kell, segít neki. Győző többször is jár a pártlapok székházában, de a portánál egyszer sem jut tovább: Z. elvtárs vagy értekezik, vagy még nem jött be, vagy már elment. Egyszer végül bent találja, a titkárnő azonban nem kapcsolja. Z. elvtárs nem ér rá, de kérdezteti, mit akar. Elmondja a titkárnőnek, aki ismét közvetít, forduljon a katonai ügyészséghez. Kedves elvtársam, ez nem hozzánk tartozik. Menjen a főkapitányság panaszosztályára, szakítja félbe az első rúgások hallatánazötvenes, furcsa orrhangon beszélő katonatiszt, majd felkapja viharvert asztaláról félbehagyott Melódia szeletét, s a rá váró érzéki örömtől önkéntelenül elmosolyodva, bekapja a maradékot. A kör ismét bezárul. Úgy tetszik, végérvényesen. Győző várja, hátha csoda történik. És történik. A kommunista hétvégén évfolyamtársaival valahol egy Pest környéki tsz-ben mezőgazdasági munkát végeznek, s az álmunka jövedelmét felajánlják Vietnam javára. Győző – mint régi frontharcos – ismerőseinek is leadja a történetét. Másnap este az egyik egyetemi haverja telefonál neki, a tőle hallottakat elmesélte apjának, a Központi Bizottság osztályvezető-helyettesének. Ő beszélt valamilyen belügyi vezetővel, aki kérte, küldje el neki a feljelentést. Az elkövetkező hetekben kétszer is beidézik a megyei rendőr-főkapitányságra, egy ezredes hallgatja ki. Második alkalommal elárulja neki, az Őrnagy azzal védekezett, hogy igazoltatáskor Győző hozzávágta a személyi igazolványát, s ez őt felidegesítette. Hülyeség, kommentálja lakonikusan az ezredes az állítást. Mikor Győző távozik, az előszobában az Őrnaggyal fut össze. Elégtétellel tölti el, hogy őt előbb hallgatták ki. Néhány héttel később levelet kap a megyei rendőrfőkapitánytól, aki értesíti, megtagadja a nyomozás elrendelését. Az indoklás szerint az Őrnagy által elkövetett cselekményt a törvény egy évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel bünteti, és az összes körülményeket figyelembe véve az ügy a büntetőeljárás mellőzésével fegyelmi úton is elbírálható. Az igazság államtitok. Győző a megveretését elkönyvelheti a veszteségek rovatba, a többi tétel mellé. Akövetkező nyáron lekíséri barátját és szüleit Balatonaligára, a pártüdülőbe. Azonosítja a kétszobás kis házat, ahol szállást kapnak: egykor az apja tulajdona volt. Ezen a barátjáék lepődnek meg, ő pedig azon, amit barátja apjától megtud: 1948-ban szállodai szakemberként ő államosította az egész üdülőtelepet. Útban a Balaton felé a Győző szívének „kedves” benzinkútnál tankolnak, utána leülnek a presszó teraszára. Hirtelen, a semmiből, a kutak között az Őrnagy bukkan fel: egy magas, sovány fiatalembert navigál a járdasziget felé, kezével a nyakát szorítja, lábával pedig időnként bele-belerúg az ülepébe. Ők, a teraszon ülők mintha semmit sem vennének észre, kávéjukat kavargatják, élvezik a napsütést. Nyár van, béke, épül a szocializmus.
(in: Alagsori történetek. Fél Győző regényes élete, Poligráf, 2012)
|
